Verselemzés Az Áram Ára blog módjára, avagy a költő ezzel azt akarta mondani…

Miután gyorsan előszedtük emlékeinket a gimnáziumi irodalom és művészettörténet órákról, gyorsan megerősítettük azon elgondolásunkat, hogy a művészember azt önti rímekbe – adott esetben faragja sziklába vagy éppen önti bronzba –, ami a lelkét leginkább nyomja, aktuálisan körülötte történik. Így volt ez az ókorban, az 1700-as években vagy éppen a múlt század utolsó évtizedeiben, és nincs ez másképp ma sem. Nem is meglepő, hogy már a paksi atomerőmű bővítése kapcsán is dal íródott. De mit akart mondani a költő?

Amikor meghallgattuk a Kozmosz együttes Atomcsend című számát, rögtön kibújt belőlünk a mélyre temetett bölcsész, és nekiálltunk verset elemezni. Szigorúan energiaszakmai szempontból, a napi aktuálpolitikát a lehető legkevésbé belekeverve az írásba.

De először ismerkedjünk meg magával a nótával:

Mit is akart ezzel mondani a költő?

Mint a jó gimnazista, haladjunk mi is sorról sorra.

A poéta általános, múltbéli képből indítva közelíti meg azt a jelenkori problémát, amelyet a vers központi elemének szán. Ez lenne a dalszöveg első sora: „Régen fontos volt, de manapság a szabadság csak lózung”. Ez egy szemléletes, ellentétes képeket a szemünk elé táró kezdés. Szinte látjuk magunk előtt az 1848-49-es forradalom és szabadságharc küzdelmeit, az 1956 őszén készült filmfelvételeket, amelyek harcos szellemiségével szemben áll a jelenkor, melyben már akkora a szabadság, hogy a rezsiharc révén elaltatott magyar energiafogyasztó nem is érti és értékeli például a szabad szolgáltatóváltás lehetőségének nagyszerűségét, a névlegesen szabad piacként működő, de valójában állami ármeghatározás által irányított egyetemes szolgáltatási szektor gyönyörűségét.

„Büszke arccal csúszunk házhoz a bőrt lehúzni rólunk” – ez már a költemény második sora, egyértelműen a kormányfő 2014. január 14-i orosz útját idézi, amelyen megállapodtak abban, hogy az orosz Roszatom építheti az új paksi nukleáris blokkokat. Ez volt az a villámlátogatás, amelyen aláírták azt a 10 milliárd eurós hitelszerződést, amelyről Lázár János büszkén azt mondta, hogy az elmúlt negyven év legjobb üzletét kötötte a delegáció. A szerződés részleteiről azonban a mai napig csak annyit tudunk, hogy az elkészült erőmű beüzemelése után fél évvel kezdődően, körülbelül 21 éven keresztül kell majd törleszteni, illetve, hogy a kormány állítása szerint a piacinál sokkal jobb feltételek mentén, négy kamatsávval - 3,95, 4,5, 4,8 és 4,95 százalék - jött létre. Meg azt, hogy előtörlesztésre is lehetőségünk van.

„Csak menjen az áram az Audi-gyárban, és ki ne aludjon a pártszékházban a villany” – fogalmaz ezután a költő. Érzékletes képzettársítás ez a két sor arról, hogy mi vezérli a mostani kormányzatot energetikai kérdésekben. Röviden, bármit meg lehet tenni addig, amíg a teljes rendszer össze nem omlik, feszegetik is a határokat rendesen. Külön érdekes, hogy ebbe a képbe ipari fogyasztó és egyetemes szolgáltatásra jogosult „intézményi” fogyasztó is szerepel, szomorú viszont, hogy a lakosság (mondjuk Mari néni) kimaradt a felsorolásból. A sorok írója ezzel mintha azt sugallaná, hogy a kormány egyik kirakatba tehető és jelentős kommunikációs értékkel bíró (egyébként az átkos emútnyócévbe’ hazánkba csábított) zászlóshajó projektje, illetve a párt működésének fenntartás és energiaellátása fontosabb, mint a közel 3 millió lakossági fogyasztó ellátásának biztonsága.

„Valaki rögtön posztol egy képet, amin a rezsi épp pusztul” – mutat rá a költő az elmúlt majd’ másfél év legfontosabb (egyetlen!) energiapolitikai intézkedéscsomagjának kormányzati magyarázatára. Ez lenne a rezsiharc. Habár a sorok szerzője nem nevezi nevén, mindannyian tudjuk, hogy ki a Valaki (lásd képünket a jobb oldalon).

„Egy nagy vezér, meg mellé még egy, Kádár 2 enni ad a medvének,
egy nagy vezér, meg mellé még egy, rossz közepén fekszünk a térképnek” – szól a refrén. Egyértelmű utalás ez Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin egymásra találásának. Érdekes megfigyelni, ahogy a mű szerzője kerüli nevén nevezni az érintetteket – Kádár2 a regnáló magyar kormányfő azonosítására használt fedőnév, míg a Medve egyértelműen az orosz államfőt jelöli. Az „enni ad” kitétel pedig jó eséllyel azokra a zsíros háttéralkukra utalhat, amelyek az üzletkötést övezhetik.

A „rossz közepén fekszünk a térképnek” egy ezeréves népvezéri döntés vicces felemlegetése. A köznyelvben ezt legtöbbször úgy fogalmazzák meg, hogy „Árpád Apánk mehetett volna még egy 800 kilométert nyugat felé…”. Érdekes aktuálpolitikai áthallása a dolognak, hogy hazánk pont az Európai Unió azon végén terül el, amelyért már-már az orosz medve is harcba szállna, hiába vagyunk hát Európa közepén, az érdekszférák szélén fekszünk, tehát mégis a rossz közepén vagyunk a térképnek.

„Régebben még bűn volt, most már ünnep ez a szó (ATOM!),
csak az hazaárulás, ha más az eladó (BASZATOM!)” – utalás ez a két sor jelenlegi kormányzó párt első emberének pálfordulására. Orbán Viktor 2008-as elgondolása szerint elvetendő, aljas dolog az oroszokkal atomenergetikai együttműködésekről tárgyalni, most 2014-ben mégis sikernek értékeli azt, hogy az oroszok építhetik az új atomerőművi blokkokat. Ennek a strófának a második sora utal arra a legutóbbi hírre, amely szerint Mesterházy Attila ellenzéki politikus, MSZP-s pártelnök tárgyalt a francia AREVA képviselőjével, akik szintén indultak volna az erőműbővítési tenderen. A kormánypárti hangok szerint ez a találkozó felért egy hazaárulással. De akkor mi van a tényleges szerződéssel? – érződik ki a megfogalmazásból.

„Pragmatikus innen az összes bolt,
hát Nagymaros is mekkora ötlet volt?” – a szerzemény egy múltidéző képpel folytatódik, párhuzamot állít a rendszerváltás szimbolikus környezetvédelmi, gazdasági, energetikai elbukott projektje és a Paksi Atomerőmű bővítése kapcsán most aláírt szerződés között. Mint ismeretes a bős–nagymarosi vízlépcső létesítésének célja az energiatermelés, a hajózhatóság biztosítása, az árvízvédelem és területfejlesztés volt. A leállított fejlesztés és az azóta is húzódó vita a rendszerváltás legnagyobb fiaskójaként él a köztudatban, pedig a szakértők szerint a tervek szerinti megvalósulás előnyös lehetett volna a magyar félnek is.

„Legyen mégis Moszkva tér,
Újat álmodott…” – a költő ebben a részben pellengérre állítja a keleti nyitás politikáját, benne az atomenergetikai együttműködéssel együtt. Az „újat álmodott” szókapcsolat egyértelműen a 2008-hoz képest az országot irányító politikai erők gondolkodásában bekövetkezett pálfordulásra utal.

Egy nagy vezér, meg mellé még egy,
Kádár 2 enni ad a medvének,
Egy nagy vezér, meg mellé még egy,
Rossz közepén fekszünk a térképnek.” – következik ismét a refrén, erősítve az abban korábban megfogalmazott gondolatokat.

„Nem számolni, hinni kell,
a Békemenet számol a hisztivel” – szemléletes költői kép arról, hogy számtalan szakértő kritizálta már a szerződéskötést és a hitelfelvételt, de a döntéshozók szerint nekik kell elhinni a sok kritika ellenére is, hogy ez jó lesz (amit meg nagyon el akarunk hinni, az előbb-utóbb úgy is lesz, legalábbis majd agyunk úgy interpretálja számunkra). Felsmann Balázs problémásnak gondolja a hitel összegét, és azt az optimista felvetést is, hogy a blokkok 30 év alatt kitermelik a hitel törlesztését. Holoda Attila elsősorban a kormány által a fejlesztés szükségessége mellett elmondott érveket kritizálja. Érdekes, ahogyan ezekkel szembeállítja a költemény szerzője a kormány állításaiban és tetteiben való vak hitet, hiszen sokak szerint, amit a kormány tesz Paks ügyében, az a helyes. A békemenet említésével nevesíti is a polgárok ezen csoportját, miközben utal arra, hogy a Békemenet – tömegénél fogva – szükség esetén kész megvédeni, megóvni a kormány intézkedéseit.

„Mi vágjuk a dealt, jobb is ez így
Úgyis csak irigyek lesztek rá.
És ott állunk majd, amikor meghal
A Rezsiszörny, és ha mégsem
Egy hajszála se görbül senkinek
Budapest úgysem lesz Kijev” – zárul a következő szakasz, amelyet érdemes egyben vizsgálni. Egyfajta konspirációs hangulatot sugall ez a pár sor. A költő leszögezi, hogy a sok vakítás ellenére az emberek egy jelentős hányada érti, mi folyik a háttérben, tudja kik járnak igazán jól a megállapodással. Hogy mennyire, azt nem írja a szerző, de érzékelhető, hogy nem kis pénzről lesz szó, hiszen irigykedhetünk. A Rezsiszörny visszahozása a műbe utal arra a politikusi érvelésre, hogy az új blokkok felépítése hozzájárul a rezsiköltségek alacsonyan tartásához, míg a kreatúra halálának felvillantása azon érveket hozza ismét elő, amelyek szerint ez nettó baromság. A „Budapest úgysem lesz Kijev” értelmezése leginkább az lehet, hogy hazánk még mindig egy következmények nélküli ország (gondoljunk csak a nagy, de máig beteljesületlen elszámoltatási ígéretre).

„Ez itt az elit, atomot nekik
Az ott a jövőnk, éppen elcseszik
Ez itt az elit, atomot nekik
Az ott a jövőnk, éppen elcseszik
Ez itt az elit, atomot nekik
Az ott a jövőnk, éppen elcseszik
Ez itt az elit, atomot nekik
Az ott a jövőnk, éppen elcseszik,
Basszák meg.” - Ezek már a mű záró sorai. Az ismétlés eszközével hangsúlyozza a költő, hogy ez a szerződés – főleg a gyors tető alá hozása, és a hirtelen tálalása a közvélemény számára – jó eséllyel csak az elit (ország vezetése) egójának szóló intézkedés – elvégre ezzel is be lehet kerülni majd a történelemkönyvekbe. A jövőre vonatkozó sorok az ország sorsa feletti aggodalom keserédes megfogalmazása: ez elsősorban a hitelterhekre és a hosszú távú keleti elköteleződésre vonatkozhat, de az sem kizárt, hogy a költő megújuló energiaforrások melletti elköteleződése ihlette ezen sorokat. Az utolsó sor pedig a szerző reménytelenségében megfogalmazott véleménynyilvánítása.

Igazi l’art pour l’art ez a történet. És most nem feltétlenül a dalra (vagy a bejegyzésre) gondoltunk.