A pénzbegyűjtés helyett lehet, hogy hagyni kellene a cégeket megspórolni másfél százaléknyi energiát évente!

Sokan felkapták a fejüket arra a pár héttel ezelőtti Horváth Attila Imre interjúra és a belőle született sajtóhírekre, amely szerint az állam hamarosan újabb terhet ró a magyarországi energetikai szektor szereplőinek vállára. Teszi mindezt a sajtót körbejárt mondatok szerint oly formában, hogy 2014-től az Európai Unió új energiahatékonysági direktívájában foglalt 1,5 százalékos kötelező energia-megtakarítást – melyet a végfelhasználói oldalon kell megtakarítani valamilyen formában – biztosító beruházásokat majd az állam hajtja végre, az ennek fedezetéül szolgáló pénzösszeget pedig az érintett cégektől hajtja be. Csakhogy ezt a megoldást az uniós szabályozás csak lehetőségként veti fel, és alapvetően az érintett ipari szereplőkre bízná a megoldást.

És alapvetően ez az, ami az első sokkhatást okozhatta a szolgáltató és elosztó cégek körében: most akkor energiát kell megtakarítani, vagy adót (járulékot) fizetni?

Ráadásul a magyar gyakorlatból tudjuk, hogy nem biztos – sőt! –, hogy az állam által hozott megoldások a legcélravezetőbb és legköltséghatékonyabb megoldások egy-egy energetikai problémára. Ráadásul, ha gonoszok akarunk lenni, azt is kijelenthetjük, hogy a járulékból befolyt összeget remekül fel lehet majd használni propaganda célokra, mondjuk egy állami épületkorszerűsítési program finanszírozására, amely terület amúgy is eléggé elhanyagolt volt az utóbbi években.

Mit is ír a hogyishívják?

Kezdjük rögtön azzal, hogy megnevezzük a hogyishívjákot, hátha valaki szeretné alaposabban áttanulmányozni az anyagot: AZ EURÓPAI PARLAMENT ÉS A TANÁCS 2012/27/EU IRÁNYELVE (2012. október 25.) az energiahatékonyságról, a 2009/125/EK és a 2010/30/EU irányelv módosításáról, valamint a 2004/8/EK és a 2006/32/EK irányelv hatályon kívül helyezéséről. Elég combos írás, és sokkal szerteágazóbb, mint egy újabb járulék kivetésére felruházó anyag.

És folytassuk azzal, hogy mit is ír pontosan, közérthető nyelvre lefordítva.

Minden tagállamnak energiahatékonysági kötelezettségi rendszert kell létrehoznia, amely biztosítja, hogy az adott tagállamban minden kötelezett fél (a területén üzemelő energiaelosztók és/vagy kiskereskedelmienergia-értékesítő vállalkozások közül megkülönböztetés mentesen és objektíven kijelölt szervezetek) 2020. december 31-ig megvalósítsa a halmozott végfelhasználási energiamegtakarítási célkitűzést.

Ez utóbbi lenne az a bizonyos 2014. január 1-jétől 2020. december 31-ig tartó időszak során minden évben, az összes energiaelosztó vagy az összes kiskereskedelmienergia-értékesítő vállalkozás által a végső felhasználók számára évente értékesített energiavolumen 1,5 százalékának legalább megfelelő új megtakarítás.

Látnak itt bármilyen utalást arra, hogy itt valamit fizetni kellene az árbevétel függvényében? Nem véletlenül, hiszen az unió elsősorban a cégek fellépését ösztönzi, az állami szerepvállalást csak a keretrendszer felállításában látja. És itt van a kutya elásva, illetve értelmezhetett félre valamit az államtitkár. Ugyanis a szövegben a lehetséges szakpolitikai intézkedések között valóban felvetik „az energiára vagy a szén-dioxidra kivetett adók” lehetőségét, „amelyek az energia végfelhasználói fogyasztásának csökkentését eredményezik”. Ez azonban, már a megfogalmazásból is érezhető módon is, sokkal inkább azt jelenti, hogy akkor kell fizetnie a cégnek, ha nem teljesítette a rá eső másfél százalékot, nem pedig mindenféleképpen, hogy majd az állam végezze el a beruházásokat a befolyt pénzből. Micsoda különbség!

A lehetséges magyar út Európa többi részén járatlannak tűnik

Nem lefutott még a történet ugyanakkor tőlünk nyugatabbra sem, ahol az egyes tagországok különböző kötelező előírások és ösztönzők kombinációjával próbálják biztosítani, hogy a végső felhasználók számára értékesített energiavolumenben el lehessen érni az évi 1,5 százalékos megtakarítást.

Annyi mindenesetre már látszik, hogy nem a magyar felfogás és jogértelmezés a tipikus út, a legtöbb országban – különböző módokon - alapvetően a piaci szereplőkre kívánják bízni, hogy miként biztosítsák az elvárt energiamegtakarítást. Teszik mindezt abból kiindulva, hogy az energiaszolgáltatók tudják a legjobban, hogy saját szolgáltatási területükön miként lehet a legegyszerűbben és legolcsóbban növelni az energiahatékonyságot.

A jelek szerint idehaza az állam másként gondolja, s abban bízik, hogy maga tudja a legjobban meghatározni, hol van szükség beavatkozásra, ezt szem előtt tartva pedig egy érdekes jogértelmezési logika mentén a forrásokra is rá kívánja tenni a kezét.

Vagy az államtitkár értett valamit véletlenül nagyon félre, de a kormányzati hozzáállást látva a dolgokhoz, ez tűnik kevésbé valószínű magyarázatnak…