Mit tehet a nagyvárosi ember – főleg, amikor soklakásos társasházban lakik –, ha szeretné az energiatermelés területén is kivenni a részét a fenntarthatósági törekvések támogatásából? Klasszikus megoldás szerint vesz például egy megújulóenergetikai vállalat részvényeiből vagy kötvényeiből. És akkor, ha kézzelfoghatóvá szeretné tenni a hozzájárulását, ne adj isten, mutogatni szeretné barátainak, családtagjainak jófejségét? Beszáll mondjuk egy közösségi erőműprojektbe! Már amennyiben mondjuk Bécsben él…
Merthogy a bécsieket igencsak elkényezteti az élet ezen a téren, míg itthon valamirevaló közösségi erőműprojektnek tudomásunk szerint még csak a közelébe sem jutott egy vállalat sem. Pedig a modell sikeres, legalábbis ezt mutatja a bécsi példa, ahol a Wien Energie energiaszolgáltató nemrég fejezte be a 19. közösségi finanszírozású projektjét. A recept, legalábbis a hozzávalók szintjén, egyszerű: kell hozzá egy nyitott energetikai szolgáltató és egy elkötelezett városvezetés, megfelelő befektetni való pénzeszközökkel rendelkező magánszemélyek, akik befogadóak az energetikai fenntarthatóság irányába és nem utasítanak el élből minden új kezdeményezést, és persze megengedő jogszabályi keretrendszer.
Leginkább talán ez utóbbi: ennek kapcsán jó hír lehet, hogy erre-arra beszélgetve iparági szakemberekkel hallottunk olyan pletykákat, miszerint az energiaügyi tárca (jelenleg éppen az Innovációs és Technológiai Minisztérium) az energiastratégia felülvizsgálata kapcsán nézi a közösségi finanszírozású erőművek létesítést keretbe foglaló szabályozás megalkotásának lehetőségét.
Fontos kiemelni, hogy a megfelelő magyar szabályozás kialakítása sem garancia arra, hogy tömegestől épülnek majd ilyen erőművek. Nyugati szomszédunknál egy magyarnál érettebb energetikai, valamint tőke-és pénzpiac működik, amelyekbe egy ilyen termék mindkét szektor részéről illeszthető volt, ráadásul a közösségek saját maguk és jövőjük iránti elköteleződése is erősebb, mint azt itthon sokszor tapasztaljuk (a jól ismert magyar hozzáállás, ugye, a „majd ezt is jól ellopják”). A napelemes technológia elfogadottságát sem árt emelni, amire jó hatással lehetnek a közeljövőben megvalósuló, már létesítési engedéllyel rendelkező fejlesztések, amelyek a hazai iparágat is húzni fogják magukkal.
Mi a modell?
A sógoroknál alkalmazott modell lényege, hogy az ilyen jellegű befektetések iránt elkötelezett lakosok „befizethetnek” egy maximalizált összeget egy adott megújuló alapú erőmű finanszírozásához. Ezért cserébe évente befektetésarányosan egy meghatározott összeget kapnak „hozamként”, illetve a tőkegarancia elve mentén az adott befektetési időszak végére a befizetett összeget is visszakapják. Ez a gyakorlatban például egy naperőműves projekt kapcsán úgy néz ki, hogy Jürgen 950 euróért „megvehet” egy fotovoltaikus panelt a létesülő erőműhöz (maximum tíz darabot projektenként), majd évente bezsebelhet 1,5-2 százalék hozamot, az általában 20 éves ciklus végén pedig a szolgáltató visszavásárolja tőle a paneleket, kvázi visszafizeti a befektetett tőkét.
Amikor a Wien Energie 2010 környékén elindította a programot, mindenki legyintett, időközben azonban annyira rákaptak a bécsiek a közösségierőmű-építésre, hogy immáron 17 napelemes és két szélenergetikai projekt jött létre így az osztrák fővárosban.
De miért éri ez meg bárkinek is?
Kezdjük mondjuk a városvezetéssel. A városturisztikai (nem mosolyog, láttunk mi már mérnökembert ilyen látványosságért sokkal messzebbre is elutazni, a tőzsdeépületek iránt megszállott pénzemberről nem is beszélve) és kommunikációs értékeken túlmenően van természetesen gyakorlati haszna is egy ilyen fejlesztésnek, mégpedig az, hogy ezzel a megoldással minimális költséggel lehet csökkenteni a lokális emissziót, javítva ezzel egy adott városrész levegőminőségét.
A Wien Energie számára a CSR- és marketingérték (a bekezdés végén ott a cukiságvideó a városi naperőmű flórájáról és faunájáról, hörcsöggel, lepkével és madarakkal!) mellett leginkább a projektek finanszírozási könnyebbségét lehet értékként felsorolni. Ne feledjük, ha például telepítenek 2000 napelemtáblát mondjuk tokkal-vonóval együtt 2,5 millió euróért, akkor máris nem mindegy, hogy 1,8 millió eurónyi stabil finanszírozás előre megvan-e. A többit meg nullszaldóra kigazdálkodja valahogy a projekt a garantált átvételi árakból.
A lakosok számára pedig a racionális befektetésen túl (a 1,5-2 százalék éves megtérülés tőkegarantáltan a mai viszonyok között egyáltalán nem elvetendő nyugati szomszédunknál, főleg úgy, hogy az osztrák piacon most olyan – tessék megkapaszkodni – 100 éves futamidejű kötvényekkel kísérleteznek, amelyek egy évszázadra fizetnek 2,1% hozamot) ott van még a „Látod, kisunokám, a nagypapa is tett azért, hogy neked se kelljen a szmogban fuldokolnod!” érzés.
Szóval, lehet, hogy a közös lónak mégsem túros a háta…
Utolsó kommentek